Zsil-völgy történelme

A petrozsényi medence (Zsil-völgye) annak ellenére, hogy a középkortól kezdve két népes vidék- a hátszehi medence és Olténia között- helyezkedett el, a XIX. század közepéig gyéren lakott terület volt.

A középkori okiratok a XV-XVI. Században tesznek említést erről a vidékről.

Egy 1419. április 28.-án keletkezett okirat szerint Lóránd Lepes erdélyi alvajda Déváról keltezve bizonyítja, hogy a demsusi kenéz, nevezett Musina eladóva tevén összes javait, azokat rokonainak, szomszédainak eredménytelenül kínálta fel, minekutána a fentebb megnevezettnek jogában áll összes javait bárkinek eladni vagy zálogba vetni. És következik a demsusi kenéz javainak lajstroma, melyek között a birtoktestek felsorolásában fordul elő először a Syl neve, a „Syl havasa”.

1493. január 18.-án II Ulászló király Budán, malomvizi Kendefy Mihálynak adományozza a Magyar és Oláh- Syl folyó mentén Pterela, Malu és Nyakmezeki nevű szántókat, kaszálókat és legelőhelyeket. A királyi adománylevél megerősíti a Syl völgyének a malomvízi birtokhoz való tartozását. Az okirat szövegéből az is kitűnik, hogy a Syl mentén abban az időben nem lehetetett lakott terület, mert nem említ falvakat csak kaszálókat és legelőket. Az iratban szereplő Pterela a mai Petrilla, Malu- Maleja ma Petrozsény része, Nyakmezeki pedig Campu lui Neag. Hátszegvidék, Zsil-völgye, az egész Retyezát, Kolcvár, Malomvíz a Kendefy család birtoka.

1493. december 18.-án a gyulafehérvári Káptalan az erdélyi vajdák , mégpedig Losonczi László királyi túrnokmester és bélteki Drágfi Bertalan által Kolozsvárt ez esztendő augusztus 21.-én keltezett felszólítására beiktatja Kendefy Mihályt a Sylban adományul kapott földek birtokába. Ezeket az ősrégi iratokat, okleveleket közzétette a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat, mely 1880-ban alakult meg Déván.- Téglás Gábor vezetésével és a társulat által kiadott évkönyvek a Zsil-völgye múltjának jóformán ismeretlen rejtekei.

A völgyet, a két Syl havasát, rengeteg őserdő, legelő és fűtermő rét borítja. Pásztorok vándorolnak csordákkal, nyájakkal végig a havason, tavasszal fölhajtották az állatokat és csak késő ősszel, ahogy hidegre fordult az idő, jöttek vissza.

A XV. században a hátszegi térség jobbágyfalvai már rendszeresen legeltetnek fönt a havason. A pásztorokkal, juhászokkal felköltöznek a családok, az elfoglalt és használatba vett területeken esztenák, szétszórt gazdaságok, tanyák, tanyacsoportok épülnek. A falvak kirajzanak, átköltöznek Hátszegről a Zsil-völgyébe. A Zsil-völgyi helységek neve legnagyobb részt a hátszegi falvak neveiből erednek.

Petrosz- Petrozsény- Petroşani

Livadea- Livazény- Livezeni

Paros- Zsilparosény- Paroseni

Valea Lupului- Lupény- Lupeni

Coroesti- Zsilkorojesd- Coroiesti

Hubiţa- Hobicaurikány- Hobiceni

Uric- Urikány- Uricani

Râu Bărbat- Barbatyén- Bărbăteni


Az áttelepedéshez valamilyen engedély kellett mindenkinek, vagy a földesúrtól vagy várispánságtól. A benépesítésről még a fehérvári vajdai sekretúriátus is állít ki hiteles levelet, sőt a budai királyi kancellária oklevélben rendelkezik néha ilyen ügyben.
Ez a lassú benépesítés a XVIII. század végéig tart, az 1818-as összeírás szerint a völgy lakossága meghaladta a 3000-et, pásztorok, csobánok, favágók, szénégetők, fuvarosok, mindenféle havasi kóbor emberek lakták. Ez a hegyvidéki, állattenyésztői, elzárt archaikus életmód megváltozik a XIX. század közepétől a szénbányászat következtében.
A Zsil-völgyi szénmedence szakszerű, nagyarányú kutatását és feltárását az 1840-es évek elején Maderspach Károly kezdeményezte. 1850-1855 táján havonta, néha hetente már néhány százméter mázsa kőszenet szekereznek át a Banyicai hágón.
1868- a Zsil-völgye átváltozásának éve: megkezdődik a széntermelés. Az egyszerű hegyi pásztorfalvak egy pár év alatt teljesen megváltoznak és bányászvárosokká alakulnak át. A Zsil-völgy benépesedik az egész monarchiából betelepített munkásokkal és a medence lakossága kis mértékben tükrözi a monarchia nemzetiségi összetételét.

Jönnek magyarok főleg Székelyföldről, csehek, szlovákok, németek, rutinek, románok, olaszok. Megalakulnak a bányászkolóniák. Ha 1869-ben a négy fontosabb helység Petrilla, Petrozsény, Vulkán és Lupény lakossága 5400 lakos volt, 1910-ben 36951-re emelkedett. Valósággal özönlenek az emberek. A megsárgult toborzó- szerződésekből könnyű térképet rajzolni. Jönnek Selmecbányáról, Salgótarjánból, Ruszkabányáról, Abrudbányáról, Csíkból, Gyergyóból, Udvarhelyszékről, Máramarosból, Bukovinából és a szomszédos Hátszegről, Olteniából. Jönnek szerencsét próbálni ebbe a szénporos, mostoha világba. Valamikor tizennyolc nyelvet ezeken a testvér- kolóniákon, leginkább magyart, románt, németet, szlovákot, csehet, lengyelt, bosnyákot, szerbet. A Duna-völgy igazi bábeli csomópontja lett a bányaság, a sok nemzetből a kőszén próbája teremtett egymást vigyázó „egy embert”. Egyes kolóniák is a lakosok eredete utáni neveket vettek fel. Így lettek: Bosznia, Prága, Galícia nevű negyedek.

Megalakulnak a bányászati társulatok: Keleti Erdélyi Társaság, Felső Zsilvölgyi Bányatársaság, Salgotarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság, Urikány- Zsilvölgyi Részvéntársaság és a medence az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legfontosabb bányavidéke lesz.

1870-ben átadják a Piski-Petrozsény, majd 1892-ben a Petrozsény-Lupény vasútvonalakat.

1916 augusztusában Románia hadat üzen az Osztrák-Magyar Monarchiának és a román hadsereg a Zsil völgyén behatol erre a vidékre. A vulkán, valamint a Tulisa-Oboroka hegyein véres harcok folynak és sok magyar és román katona veszíti életét. A lövészárkok nyomai máig látszanak és az elesettek emlékére a Strázsa (Őrhegy) hegyen és a Tulisa hegyen kereszteket emeltek.

A két világháború között, amikor a Zsil völgye már Romániához tartozik, a bányászat tovább folytatódik. A bányászkolóniákban folytatódik az élet, a lakosság nemzetiségi összetétele egy ideig nem sokat változik. A magyar nyelvet továbbra is beszélik, magyarság iskolái, egyházai működnek. Említésre méltóak sajnos a bányászszerencsétlenségek, valamint a bányászsztrájkok. A Zsil-völgye legnagyobb bányászszerencsétlensége 1922-ben volt, amikor a lupényi Aranka bányában 82 ember veszítette életét. 1929 augusztus 6-án volt az ismert lupényi bányasztrájk, amikor a hatóságok által kirendelt katonaság a bányászokra lőtt és a helyszínen 22 bányász veszítette életét.

Ebben az időszakban a bányák mellett még alakulnak más ipari létesítmények is. Így alakul meg 1928-ban Lupényban a Viszkóza műselyemgyár, ahol főleg a bányászfeleségek és bányászlányok kapnak munkahelyet. Itt dolgoznak a város legnagyobb mesteremberei és az itt termelt műselymet nagyrészt külföldre szállítják.

A második világháború után a bányákat államosították, a termelést növelik ezzel a lakosság száma is növekedik, természetesen a román nemzetiségű lakosság javára.

A magyar nemzetiségű lakósok nagyobb része továbbra is Székelyföldről jön, de jönnek a Szilágyság, Beszterce, Máramaros vidékéről is. A kommunista tervek állandóan növelik a termelést és az 1970-es évek után a lakosság száma egy újabb nagyméretű növekedést ér el. Egyre több új emberre van szükség a bányákban. 1979-ben 2100 lakás épül a völgyben. Nehézségek, elégedetlenségek vannak ebben az időszakban is. Ennek a következménye az 1977-es bányászsztrájkok, ami a kommunista rendszerben elég ritka eseménynek számított. A bányászok nyomására a Zsil-völgyébe utazik az akkori kommunista vezető, Ceausescu, aki ígéretekkel megnyugtatja a bányászokat, de igazából ezután a megtorlás következett. Több száz bányászt helyeznek át más vidékre és a Zsil-völgyében megerősödik a Szekuritáté és a besúgók szerepe. Így éri a vidéket az 1989-es rendszerváltás.

Az új hatalom a rendszerváltás után a bányászokat politikai célokra használja fel. A bányák elméletileg működnek, de a termelés szinte a felére csökken. A bányászokat jobban érdekli a bányászjárás, mint a termelés. 1990-1999 között hat bányászjárás tette „híressé” a Zsil-völgyét.

1997-től megkezdődött a széntermelés csökkenése és a bányák bezárása, amely napjainkig is folytatódik. Ha 1997-ben a bányászvállalatok alkalmazottjainak száma majdnem elérte az 50.000-et, ma alig éri el a 10.000-et. Ez természetesen meglátszik a völgy lakósainak életszínvonalán. A völgy lakosságának száma nem csökkent a bányák bezárásával arányosan, de megnőtt a nyugdíjasok és munkanélküliek száma. A bányák helyét sajnos nem vették át új ipari vállalatok. Ebben a helyzetben a turizmus marad a jövő egyetlen reménye. A természet szépségeit reméljük sikerül kelélőképpen kiaknázni és a nagyvilág számára elérhetővé tenni.

 

Newsflash

A Petrozsény-i medence a XVII-XVIII-ik századokban népesült be és akkor jöttek létre a medence helységei is.Az elején a lakosok zsilvidékieknek nevezték magukat és csak az osztrák uralom idején,miután megkezdödött a szén bányászata,kezdték az itt levő lakosságot momorlányoknak nevezni.A betelepitett lakosok csodálták az itt levő lakosság arhaikus életmódját,és szinte a dákok utódainak tekintették őket.Egyesek szerint ,a momorlány szó a magyar maradványból származik.

Napjainkban,a momorlányok egy kis közösséget képeznek a Petrozsény-i medencében és számuk 15.OOO-2O.OOO lakosból áll.Sokáig a bányászat megkezdése után is,régi hagyományaik szerint éltek,elég elszigetelten a betelepitett bányász lakosságtól.

Házaikat fenyőgerendákból épitették,melyeket kőalapra helyezték,a ház alatt lévén a pince.A lakás általában két helységből állt,elöttük volt a tornác.A házak fedele fenyőzsindelyből készült.Az udvarban voltak a kamara,nyárikonyha és az istáló,melyek bezárták az udvart és mint egy kicsi vár védték a gazdaságot.

A falun kivül volt a kalyiba,egy kicsi egy helységből álló épület és mellette egy istáló.Ide mennek még napjainkban is a momorlányok állattaikkal tavasszal,mielött kiviszik őket a havasra,nyáron mikor csinálják a szénát és ősszel mikor lehozzák a havasrol az állatokat.Gyakran a kalyiba mellett egy kis kertet is csinálnak,ahová zöldségféléket vetnek,amit a kalyibában töltött idő alatt használnak.

Május második felében a juhokkal felmennek a havasra,ahol esztenák várják őket.Az esztenák egy két helységből állnak,Az egyik helységben van a tűzhely ahol a túrot,sajtot készitik,a füst pedig a tető alatti résen hagyja el a helységet.A juhászok életében az egyik várt és nagyon fontos esemény,a juhok tejmennyiségének mérése.Mindegyik család a nyár folyamán,a túrot a juhaiktól fejt tejmennyiség szerint kapja.Sajnos az utobbi időben az állattenyésztés vesztett jelentöségéből és természetesen az esztenák nagy része tönkrement.Ennek ellenére épült egy pár modern esztena is,amelyek hozzájárulhatnak a turizmus fejlödéséhez,ugy a szállás mint az étkezés szempontjából.

A momorlányok közösségében napjainkig megmaradtak egyes érdekes szokások.

A momorlányok halottaikat sokáig a házuk melletti kertben temették.A legények halálákor szokás hogy egy fenyőfát helyezzenek a sir bal oldalára,amit a halott legény barátai hoznak bizonyos szertartással.

A medence hegyeit járva gyakran találkozunk a „kőemberekkel”,embermagasságú egymásra tett kővekkel.Ezeknek a „kőembereknek”,több magyarázata van.A kertekben a madarak ijesztése.Mint határkővek a kaszálok között és mint juhászturistajelzések.

Egy napjainkig megörzött szokás,amelyik összegyűjti a momorlányközösséget a „nedeják”,amelyeket tavasszal és nyáron tartanak a falvakban vagy egyes magasabb tájakon.Ezeken az ünnepeken,melyeket bizonyos vallásos ünnepeken tartanak,énekelnek,táncolnak és bizonyos helyi hagyományos ételeket szolgálnak fel.Napjainkban ez a hagyományos esemény is hozzájárulhat a turizmus fejlödéséhez